Tekercses stimulátor

• tömeg: 1115 gramm

Az első elektrokardiográf memoárja a villamosság kisérletektől és rivalizálásoktól lázas bőlcsőjénél kezdődik. A luxemburgi fizikus Gabriel Lippmann az elektromos és kapilláris jelenségek közötti kapcsolatot vizsgálja. 1872-ben mutatja be kapilláris elektrométerét.  A szerkezet egy vastagabb és egy vékonyabb, higannyal és hígított kénsavval töltött kapilláris csőből áll, melyekhez egy-egy platinahuzal csatlakozik. Működése egyszerű: az elektromos impulzus hatására a higany felületi feszültsége megnő, és a higanyszint felszökik. Mikor a feszültség csökken, a higanyszint visszaáll. Megnő, felszökik. Csökken, visszaáll. Az irreveláns részlet majd annál nagyobb jelentőséggel bír: a módszer érzékenysége alkalmas kis potenciálkülönbségű elektromos erők kompenzációs megfigyelésére. Tizenöt évvel késöbb 1887-ben az aberdeeni Augustus Desiré Waller fiziológus egy hirtelen ötlettől vezérelve különös kísérletbe kezd. Lippmann kapilláris elektrométerét; – bulldogja, Jimmie segítségével – a szívműködéssel létrehozott hullámok bemutatására alkalmazza. Miközben Jimmie sós oldatban áldogál, a bőrfelületig hatoló gyenge impulzusokat a melkasára tapasztott elektróda veszi fel, amit az elektrométer felerősít, és papírcsíkon rögzít. Ezzel megalkotja az első kardiogramot, amit számos előadáson prezentál, de gyógyászati alkalmazásában nemcsak a Királyi Tudományos Akadémia állatvédő szkeptikusai, de önnönmaga sem bízik. Kísérlete még be nem látható jelentőségét, a brit Lewis Thomas kardiológus és a holland Willem Einthoven fiziológus ismeri fel. Miután Wallert is meggyőzik, fejlesztésbe kezdenek. Tizennégy év múlva, 1901-ben Einthoven megalkotja az első elektromágneses EKG készüléket. Rendszere szerint, a felső szívpitvarok összehúzodásának elektromos aktivitását; – a P, az alsó szívkamrák összehúzodását a Q,R,S,T – hullám jelzi.  A szív elektromos főtengelyét a QRS időtartam alatt az integrálvektor átlaga adja. Két levezetéses közelítéssel átlagot von (R-Q-S), majd az ún. Einthoven-háromszögben felveszi a kapott értékeket. A vektorok végpontjaira merőlegest állít, majd a kezdőpontból induló merőlegesek metszéspontját összeköti a végpontokból indulókéval. Az eredmény a jól ismert görbe, amit 25 mm/s papírfutású kardiogramon rögzít, ami pontos képet ad az elektromos impulzusok átvezetődéséről, a rendellenes hullámokról, illetve a szabálytalan szívritmusról. Az ormótlan szerkezet a gúny tárgyából válik lassan a szívbetegségek diagnosztizálására általánosan alkalmazott tudományos mérföldkővé és miniatürizálódásával  a modern gyógyászat nélkülözhetettlen komponensévé. Huszonháromévvel késöbb, 1924-ben Willem Einthoven elismerésként megkapja a Fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat.